Mintha olyan könnyű lenne minden. Mintha. A fejemben a hangok, szavakká a szavak mondatokká alakulnak. A tenyeremmel erősen kapaszkodom a korlátba. Ujjaim végei elfehérednek annyira szorítom. Félek, de tudom, hogy hogyha megteszem minden jobb lesz. Minden. Készülj fel. Menni fog. Csak egy pillanat az egész. Minden jobb lesz. Egy ugrás és vége lesz mindennek. Egy ugrás és örökre vége lesz mindennek!
Csak ugorj le. Ugorj le! Igen, ugorj!
Ezen mondatok után oly késztetést érzek, hogy ugorjak. Ezek után minden jobb lesz, nem igaz?! Sírok és sírok megállás nélkül. Félek, de az a félelem csak erősebbé és bátrabbá tesz, hogy azt tegyem amit a szívem súg. És jelenleg azt súgja válasszam a könnyebb utat és haljak meg. Talán igaza van és hallgatnom kell rá.
Megteszem, igen megteszem. A szenvedésnek, most legyen hát vége. Szép volt... amíg tarthatott. Szinte már csodás. E mondat után keserű ízt érzek a számban. Rohadtul szép és csodás lehetett, ha most itt állok és öngyilkosságra készülök.
Hajamba belekap az erős szél, s hátra fújja hosszú másodpercekig, percekig. Elém tárul a kilátás a város egy kisebb részére, alattam lágyan vergődik a folyó.
Beszívom a friss levegőt, majd az ég felé emelem tekintetemet, felhők borítják mindenfelé, amerre a szem ellát. Ha már öngyilkosság akkor az idő miért ne legyen csúnya? Vagy talán gyönyörűnek kéne lennie, ha már egy érző ember hal meg itt? Az talán megszépítené a halálom.
Ujjaim elhagyják a fém korlátot, amely, eddig biztonságban tartott. Mindjárt vége! Igen, most már tényleg itt az idő! Nagy levegőt véve, hagyom, hogy úgy szárnyaljak, mint a madarak és tényleg megteszem. Megtettem.
Hasamban egy óriási gombóc keletkezik . Az adrenalin egy nagy löketett ad a továbbiakban. Zuhanok a végzetem felé. Csobbanással érkezem, a hideg víz egyből megbénít nyaktól teljesen lefelé a lábamig, rögtön elmerülök a szorító fogságban. A földi fények megszűnnek létezni a szemem előtt. Mintha nem is akarnék ellene küzdeni, csak hagyom magam a víznek, hogy kiszorítsa belőlem az életet, hogy eltűnjön minden jó, hogy aztán... meghaljak. Igen most már tényleg itt az idő!
A tüdőm megtelik a folyó vizével. Kezdem elveszteni minden erőmet, s az idő érzékem is, ahogy egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedek. Ajkaim elnyílnak és apró buborékok hagyják el a számat, majd a felszín felé kúsznak őrült iramban, mintha puskából lőtték volna ki. Kezeim lebegnek mellettem, hajam eltakarja a szemem, nincs már mit látnom amúgy sem. Be csukom , hátha könnyebb.
Még egy kicsit! Mindjárt megvan , mindjárt vége. Már nem harcolok ellene. Ilyen békés halált szerettem volna.
Erős, hatalmas tenyeret érezek meztelen karomon, amik erőszakosan rángatnak a felszín felé.
Fejem kibukik a vízből, s egy test mellkasához szorul, annak ellenére, hogy a jéghideg folyóból rángatott elő, a bőre mégis ontja a forróságot.
Köhögöm, s prüszkölöm a tüdőmből fel a benyelt vizet. Nem kell sok idő ahhoz, hogy meglássam a megmentőm arcát Mason Gilinsky személyében.
Dühös is vagyok, de egyben borzasztó hálás is neki.
-Utállak. - dünnyögöm az orrom alatt a folyóból kievickélve, dideregve, némi segítséggel.
-Ha meghalsz, nem tudlak majd piszkálni, Sun. - a hangja olyan, akár az acél, mégis viccesen hangzik ez a mondat.
Annyira fázok , hogy reszketeg. Érzem ahogy magához húz. Valamiért jól esett mélyen beszívni az illatát.
